(Lukács evangéliuma 1,5–25; 1,57–66)
Hosszú idő telt el az Édenkert és a bűneset óta. Isten megígérte a szabadítót, de sok évet kellett várakozni az embereknek a születésére. Amikor közeledett az idő, Isten elhatározta, hogy hírnököt küld az emberek közé. Valakit, aki majd elmondja az embereknek, hogy közeledik a Megváltó. Ebben az időben történt, hogy Zakariás, aki a jeruzsálemi templom egyik papja volt, és a felesége, Erzsébet – hűségesen szolgáltak Istennek, mégis szomorú volt a szívük. Nem született gyermekük, pedig sokat imádkoztak érte. Az idő pedig lassan eljárt fölöttük: öregedtek már.
Egyik nap, amikor Zakariás a templomban szolgált, különleges dolog történt. Megjelent neki az Úr angyala, Gábriel, és így szólt hozzá:
– Örömhírt hozok! Az Úr meghallgatta imáitokat: rövidesen gyermeketek születik! Nevezd el Jánosnak! Büszke leszel rá, mert nagy próféta lesz: sokakat megtérít majd az Úrhoz, és előkészíti az utat a Megváltó előtt!
Zakariás félve kérdezte:
– Biztos ez?! Erzsébettel már túl idősek vagyunk.
Mire az angyal így válaszolt:
– Mivel nem hittél az Úr szavának, néma leszel.
Valóban így történt. Zakariás attól a naptól kezdve nem tudott megszólalni egészen addig, amíg be nem teljesedett az Isten ígérete.
A várva várt gyermek születésének hírére sokan összegyűltek a háznál, hogy együtt örüljenek a szülőkkel. Amikor Erzsébet kijelentette, hogy János lesz a kicsi neve, nagy volt a meglepetés, hisz senki sem volt a családban, akit így hívtak volna. Megkérdezték Zakariást is.
Ő egy táblára írta föl: JÁNOS A NEVE. Abban a pillanatban megoldódott a boldog apa nyelve! Elsőként a hála és az öröm szavai törtek föl belőle:
– Áldott az Úr, aki meglátogatta népét, és prófétát adott nekünk!
„Örömöd lesz ő és vigasságod,
és sokan örülnek majd
az ő születésének.”
Lukács evangéliuma 1,14