(Mózes 1. könyve 37,1–11)

Jákób már idős volt, amikor József született. Apja minden fi ánál jobban megszerette. Amikor nagyobb lett, még egy tarka ruhával is megajándékozta. Tíz testvére irigykedve nézte.

– Nézzétek, mit kaptam apánktól! – dicsekedett nevetve József. De a testvérei nem nevettek vele. Rosszkedvük csak nőtt, mikor József elmesélte az álmait is:

– A mezőn arattunk, és a levágott búzát kévékbe kötöttük, amikor az én kévém fölállt, a ti kévéitek pedig a földre borultak előtte.

– Képzeljétek! Volt egy másik álmom is! Leborult előttem a nap, a hold és tizenegy csillag! – mesélte később.

– Mit képzel ez magáról?! Talán király akar lenni fölöttünk? – bosszankodtak a testvérei, és úgy meggyűlölték Józsefet, hogy egy jó szót se tudtak hozzá szólni.

Egyszer, amikor a mezőn voltak, haragjukban megragadták Józsefet, letépték róla a tarka ruhát, és egy kiszáradt kútba dobták. Miközben azon tanakodtak, hogy mi legyen vele, kereskedők jöttek arra.

– Adjuk el! Mi hasznunk van abból, ha megöljük? – javasolta az egyikük.

Így is történt. Azt hitték, örökre megszabadultak Józseftől.

A tarka ruhát összevérezték, és azzal tértek haza.

– Ezt a mezőn találtuk – hazudták apjuknak. Jákób pedig keservesen gyászolta szeretett fiát.